Április 13.
Már reggel fúrással kezdtem. Épp egy „torony” külső részét fúrtam, mikor rettenetes FIAT-teherautó-csattogás nyomta el az ütvefúró zaját. Megjött Luka – nyugtáztam magamban, majd folytattam munkám. Kicsit még szöszmötölt a kocsiban, majd miután köszöntöttük egymást, szólt, hogy „odanézz mennyi hó!”. Na, már megint jön a hóvihar – gondoltam, ám mikor fejbiccentésének irányába tekintettem, rögtön láttam, hogy nem hófelhőről beszélt. „Ez csodálatos!” kiabáltam le két emeletet, mire Ő – igazi déli származású olasz lévén – nem értette, hogy mi szép lehet a hóban. Megrázta fejét, majd továbbment a dolgára.
Engem viszont még pár percig lekötött az elém tárulkozó látvány: a hajnali tiszta, szmog- és páramentes levegőnek köszönhetően nagyon messze el lehetett látni, és a látóhatár szélén hatalmas hegyeket világított meg a felkelő nap. A hófedte csúcsok pedig a reggeli fényeknek köszönhetően narancssárgára színeződtek, és a látvány páratlan volt: amerre néztem, narancssárga hegyeket láttam a távolban! Először csak néztem azt a „kis” részt, amit láttam, majd felmásztam a korlátra, és egy egészen hihetetlen körpanoráma tárult elém: balkéz felől a tenger kékeszöld síksága vezette az ember szemét egész a végtelenségig, míg jobbkéz felől az Alpok hegyvonulatai vettek körbe a napfelkelte sajátos színvilágával. A két végtelenül szép tájegységet csupán egy-egy közeli erdő választotta el egymástól oly módon, hogy ne lehessen tudni, hol kezdődik az egyik, és hol ér véget a másik.
Először sajnáltam, hogy nincs nálam a fényképezőm, ám pillanatok alatt tudatosult bennem, hogy hiába is lenne nálam, ezt lefotózni azzal nem lehetne rendesen. Ha festőművész lennék, akkor lenne talán esélyem képekben visszaadni a látottakat, de akkor sem biztos. Ha sikerülne, új híres magyar festő születne azzal a képpel.
Nem tudom meddig gyönyörködhettem, de az órám szerint maximum 2-3 percig, viszont nekem sokkal többnek tűnt…
Már reggel fúrással kezdtem. Épp egy „torony” külső részét fúrtam, mikor rettenetes FIAT-teherautó-csattogás nyomta el az ütvefúró zaját. Megjött Luka – nyugtáztam magamban, majd folytattam munkám. Kicsit még szöszmötölt a kocsiban, majd miután köszöntöttük egymást, szólt, hogy „odanézz mennyi hó!”. Na, már megint jön a hóvihar – gondoltam, ám mikor fejbiccentésének irányába tekintettem, rögtön láttam, hogy nem hófelhőről beszélt. „Ez csodálatos!” kiabáltam le két emeletet, mire Ő – igazi déli származású olasz lévén – nem értette, hogy mi szép lehet a hóban. Megrázta fejét, majd továbbment a dolgára.
Engem viszont még pár percig lekötött az elém tárulkozó látvány: a hajnali tiszta, szmog- és páramentes levegőnek köszönhetően nagyon messze el lehetett látni, és a látóhatár szélén hatalmas hegyeket világított meg a felkelő nap. A hófedte csúcsok pedig a reggeli fényeknek köszönhetően narancssárgára színeződtek, és a látvány páratlan volt: amerre néztem, narancssárga hegyeket láttam a távolban! Először csak néztem azt a „kis” részt, amit láttam, majd felmásztam a korlátra, és egy egészen hihetetlen körpanoráma tárult elém: balkéz felől a tenger kékeszöld síksága vezette az ember szemét egész a végtelenségig, míg jobbkéz felől az Alpok hegyvonulatai vettek körbe a napfelkelte sajátos színvilágával. A két végtelenül szép tájegységet csupán egy-egy közeli erdő választotta el egymástól oly módon, hogy ne lehessen tudni, hol kezdődik az egyik, és hol ér véget a másik.
Először sajnáltam, hogy nincs nálam a fényképezőm, ám pillanatok alatt tudatosult bennem, hogy hiába is lenne nálam, ezt lefotózni azzal nem lehetne rendesen. Ha festőművész lennék, akkor lenne talán esélyem képekben visszaadni a látottakat, de akkor sem biztos. Ha sikerülne, új híres magyar festő születne azzal a képpel.
Nem tudom meddig gyönyörködhettem, de az órám szerint maximum 2-3 percig, viszont nekem sokkal többnek tűnt…
Már megint begombáztál mi? :D
VálaszTörlés